Huszonnyolc hét

Pontosan emlékszem, két héttel a születésnapom után volt, akkor még magabiztosan sétáltam be a rutinnak vélt vizsgálatra. 28. hét. Ennyi időt kapott a kisfiú. Úgy tűnt, hogy az élet nem megy el büntetés nélkül egyéb más bűnök mellett sem,  miért maradnék én ki.

Abban az időben, bár már a kétezres évek legelején járunk, óriási ellenszenvet váltott ki ez a döntés, nincs ez ma sem másképp, hiszen nem vizsgálja senki a másik oldalról, nem volt kompromisszum, valahogy  annak az időnek a szigorú báját idézte, amikor a nőknek semmilyen más dolga nem akadt csak, hogy gyereket szűljön és lemondjon minden további víziójáról. Úgyis lesz valami alapon.

De hogy ne törjem meg a gondolat fonalát, 28 hét, és egy rutinnak vélt vizsgálat. Egy kórházi ágy rideg, kissé klórszagú lepedőjén ébredtem. Egy sápadt, Kovács nevű doktor épp az arcomba bámult, mikor éles fájdalom és erős hányiger közepette közölte, transzfúzájuk, két tubus és jól lesz.

A nővér, aki a mentő érkezése után megvető tekintettel közölte, hogy mennyire nem ért egyet azzal, hogy egy lányanya odaadja gyermekét egy családnak, ahol biztonságban nőhet fel, szóval ez a nővért, most éppen a legkedvesebb tekintetét elővarázsolva érkezett, és még a kényszeresség halvány jelét sem láttam az arcán. Kissé elnyűtt a hetvenes évekből ott ragadt fűzős cipőben volt, ahogy megigazgatta a vért, amit azért kaptam, mert sajnos másfél liter, még az enyémből befolyt a hasamba, dehát ugye, ki gondolta volna? Szóval épp nyugtázta, hogy minden rendben folyik. Óvatosan odahajolt és a fülembe súgta, kislány, miért nem szól valakinek, nem látogatja senki, hogy ilyen beteg?, nehogy meghalljon itt nekem.

Másnap feltápászkodtam. Csövekkel a hasamban, minden orvosi utasítás ellenére, felvonszolam magam a teljesen logikusan két emelettel feljebb elhelyezett gyermekosztályra. Valamiért mindig a rettenetes zöld szín jut eszembe, amivel még a plafont is befestették volna ebben a kórházban, ha lehetett volna. Mintegy rosszat tett diák úgy kellett kuncsorognom, hogy engedjenek be.Hadd láthassam egy pillanatra.

Emlékszem  a talpára, a tökéletes alakjára, szemére, ahogy kérdőn nézett rám, hogy most mi fog történni? Talán majd egyszer, ha lehet, ha nagyobb lesz, ha majd.. de erre nincs idő.  Hiszen rosszul van, mondja a nővér, és még egy kicsit odébb is lökött, miközben hangsúlyozta, hogy ki ne merjem venni, hiszem már nem az enyém. Nézhetem két percig az üvegen keresztül. Aztán menjek szépen odébb, mert itt jönnek a nagybetűs anyák szoptatni. Ja és ez nem egy drogéria nincs itt zsepi, és különben is miért sírok én, aki csak úgy..

Megvan annak a csodálatos bája, ahogy a negyvenes, újdonsűlt anyukák, akik az émelyítő baba illattól, és a valósnak, szinte igazoltnak hitt igénytelenség jegyében igyekszenek, friss csázár sebbel versenyt futva a szoptató tréningre, hogy ki legyen a legügyesebb a melleik lefejésében, cáfolva a kissé megkésett anyaságuk eszmélyét. Köntösben, borostás lábbal, melltartó nélkül, kócosan, éles tekintetek, erre a fura lányra, hiszen odaadta.